02. Álmodom?

Sziasztok!

Nincs mentségem arra, hogy mért csak ilyen későn hozok új részt, és nagyon szégyellem magam e miatt.

Igyekszem sűrűbben hozni az újjat!

Nagyon köszönöm a 

+550 megtekintést és a 8 feliratkozót!

Nagyon örültem a komiknak is, és boldog vagyok, mert érdekel titeket a sztori.

Legyetek rosszak és élvezzétek ki a nyár utolós heteit!

Xoxo, Katherine

Értetlenül álltam az eset mellett, mi szerint Tiffany ilyen tájékozott a dolgokban, és tudja ki ez a pasi. A reakciók alapján ezzel nem volt egyedül. Közömbösen néztem a két lassan sétáló embert. Egyiknek szőke haja és feltehetően barna szeme volt, a másik barna hajjal és barna vagy zöldesbarna szemmel büszkélkedhetett.

Én, - mint az egyedüli a szobában, aki nem tudja, hogy melyik az a bizonyos Ryan, és, hogy miért kapkod mindenki levegő után - unottan a földet kezdtem el nézni.

Az igazgatónő, és a lányok nevelői mondtak pár szót a vendégeinknek, majd azok, a kezükben lévő papírral elkezdtek megnézni mindenkit.

Esküszöm, mint egy marhavásár. Kiállítanak, minden darabot, és az aki elég jó ahhoz, hogy megérje a pénzét, azt elviszik.

Én éreztem magam kínosan a lányok reakcióján, mikor eléjük értek. Kivillantották a meggyőző mosolyukat, közben pedig a szoknyájukat libegették. Pontosan nem tudtam, hogy milyen hatással voltak rájuk, de elég gyorsan haladtak, aminek oka lehet az, hogy már az első lány elnyerte a tetszésüket, vagy pedig menekülni akarnak.

Tiffany gyorsabban kezdett levegőt venni, majd szinte nem is lélegzett, mikor elé értek. Bunkónak nem akartam tűnni, így ahogy a lábakat előttem megpillantottam, a legártatlanabb arcomat felvettem, és rájuk néztem. A barna állt elöl - így feltételezem, hogy ő a szívtipró - pillantásomtól mintha kicsit meglepődött volna, hátralépett egy aprót, és próbálta elkapni az újbóli pillantásom. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a - közelről egészen jól látszik a kékes zöld szeme, amiben talán egy kis barna is vegyült - tekintetét az enyémmel párosítsam, mert nem akartam az undorát látni, sem érzékelni a reakcióm.

A háta mögötti pasasra néztem, aki apró mosolyra húzva a száját megnyugtatóan pislogott.

Mr. Nemtudodmegmondanimilyenaszemem tovább állt, és éreztem, hogy ez a súly is leesett a vállamról.
A sor nem volt hosszú, így mikor a végéhez értek kivonultak elénk, majd háttal nekünk susmogni kezdtek.
Hölgyeim és Uraim, a győztes marha pedig...
Bosszankodva vártam a végét, mert mentem volna már matekozni.
- Öö..Hölgyeim nagyon köszönjük önöknek, hogy vették a fáradságot és ide jöttek. Nem szeretném tovább húzni az idejüket, szóval meg is mondom, hogy kit viszünk ma haza - a barna hátra ment egy lépést, közben pedig a mellette álló szőke odasúgott neki valamit, gondolom a szerencsétlen nevét - Jenette Moon - mondta könnyedén.
Levegőt is elfelejtettem venni meglepettségemben. MI? Letaglózva álltam, miközben a szoba összes szempárja felém nézett.
- Miss Moon? - nézett felém Ryan, avagy a barna.
Előreléptem, mert már kezdett kínossá válni, hogy csak állok, mint egy marha...
Intettek, hogy menjek, majd követtem őket a folyosón. Jártam már erre, mikor az igazgatóiba mentem, persze semmi rossz dolog miatt.
Csak ha levelem jött a banktól - mikor a bácsikám lelkiismeretfurdalásból csillagászati összegeket utalt; vagy ha a pszichológus újfajta kezelést írt elő, mert az előzőkben nem vettem részt testileg.
Kint kellett várnom egy székben, még mind a négyen - az igazgató, Ms. Benson, Ryan meg a másik bent "beszélgettek". Láttam is magam előtt a jövőmet: megtudnak mindent a múltamról, közlik, hogy inkább választanak valaki mást, én pedig visszatérhetek a könyveimhez.

*Ryan szemszöge*
A lány gyönyörű volt. Egyszerű, átlagos, de minden porcikája kibaszott szép volt. Barna szemeivel mikor belenézett az enyémekbe a lélegzetem is elakadt. Soha nem láttam még, hogy valakinek ennyire tükrözze az érzéseit a szeme. Ő más volt; a tekintetéből átjött a fájdalma, az utálata, minden emberi érzés, ami oly naggyá fokozódott benne. Reméltem, hogy a gyűlölete nem felém irányult, mert a jövő akkor érdekes lesz.
Beültünk a krémszínű irodába, és próbáltam nyugodt arcot vágni, pedig már mentem volna haza. Melóm is volt bőven; a lányt is szabadítottam volna, de még papírmunka bőven akadt.
Az igazgatőnő és a nevelő az asztal egyik oldalán, távol az ajtótól, mi pedig pontban ellentétbe velük, közel ültünk a kijárathoz.
- Elhozták a kitöltött papírokat? - kérdezte Ms. Benson. Régebbről ismertem őt, a szüleim kapcsán, és álmomban sem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni.
- Bólintottam, majd elvettem kedves barátomtól, Danieltől a lapokat, és az enyémekkel együtt átnyújtottam az asztal felett.
- Nagyszerű! - mosolygott a magas nő, mellette pedig Ms. Benson mérgesnek tűnt.
- Ryan, beszélhetnék veled egy percre? - intett magához az említett személy.
- Persze, Ms. Benson - állam fel a székből, és a legtávolibb sarokba mentünk, hogy senki ne hallja miről szól a társalgás.
- Nem tartom ezt jó ötletnek - nem rejtette véka alá a véleményét.
- Pontosan miért nem? - húztam össze a szemöldököm, de látszott rajtam, hogy jó kedvembe vagyok és csöppet sem veszek e pillanatban komolyan.
- Figyelj! Ismerlek téged, és tudom, hogy mire kell neked Jennette, de ezt nem engedhetem! - értetlen pillantásomat látva, neki fogott magyarázkodni.
- Neki múltja van, amiről igazán érdemes lehet tudnod. Vele nem csinálhatod ezt! - suttogta, de éreztem, hogy ha senki más nem lenne a szobában rajtunk kívül, akkor ordítozna velem.
- Ms. Benson. Úgy tisztelem magát, mint senki mást ebben a városban, de igazán nem tartom szándékosnak beleásni magam egy árva múltjába - tettem az egyik apró kezét az enyéim közé, hogy megnyugtassam, és meggyőzzem az igazamról.
-Ha nem akarsz tudni róla, az nem az én bajom. De ha bármi kérdésed lenne, vagy egyszerűen beszélgetni akarsz róla, akkor hívj nyugodtan, tudod a számom! - mondta csendben, majd visszament a többiekhez.
Ez elég jól ment!
Csatlakoztam a kis társasághoz, és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Miután a munka a mi részünkről véget ért, Ms. Benson Danielt, engem, meg Jennettet egy terembe vitt, hogy barátkozzunk össze, és töltsünk egy kis időt együtt.
A lánynak úgy látszott nem nagyon van ínyére ez az egész, de jól tartotta magát, de az, hogy még mosolyogni nem láttam, mindent megmagyarázott.
Leültünk egy nagy asztalhoz, s csend lett a szobában. Senki nem tudott semmit mondani.
Mit is mondhattam volna neki? Szia. Öhhm..velem fogsz hazajönni, és jól eljátszadozunk majd, ha érted mire gondolok! 
Ha ezt így, kerek-perec közlöm vele sikítozva rohan ki és meg sem áll egy rendőrségi központig...
Daniel meg egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hisz nem önszántából vesz egy gyereket magához. Kicsit megzsaroltam, mivel nem akartam megválni egy ilyen jó alkalmazottól, egyetlen aprócska hiba miatt. Gyámja lesz egy fiatal hölgynek, és elnézem neki a tartozásait.
- Öhmm..és milyen a suli? - kérdezte Daniel. Ennél kínosabb kérdést sosem hallottam még, de mentségére legyen, nagyon érdekes egy szituáció volt...
- Jó - mondta lassan a barna csajszi, és az arca arról árulkodott, hogy most találgat, hogy a jövendőbeli apja normális-e. Vagy azt hiszi, hogy én leszek az apja? 
- Ugye tudod, hogy nem én leszek az apád? - kérdeztem, mire rámemelte tökéletes szemeit.
- Levágtam, kösz - reagálni nem tudtam a válaszára, mert a mobilom a farmerom zsebében rezegni kezdtem. Felálltam, majd felvettem a telefont.

*Jennette szemszöge*
Még a "kedves" Ryan telefonált, úgy döntöttem, hogy utána nézek, hogy ki ez az ürge. Mivel mindenki más tudta, biztos nagy szám lehetett.
A Google-ba beleírtam, majd az első kihozott oldalra kattintottam. Megvártam még betölti és olvasni kezdtem a sorokat:
Ryan Hunter California egyik leggazdagabb szingli pasija.
Hatalmas villája a Völgyben helyezkedik el, ahol egyedül él.
Ryan igazi zseninek számít: 14 évesen fejezte be a gimit, ami után a Brownon folytatta tanulmányait 18 éves korában. Jelenleg 21 éves, és a város egyik legsikeresebb cégét, a Hunter Managert vezeti.
A fontos részek érdekeltek csak, és amit olvastam elég is volt, hogy még jobban elmenjen a kedvem az egésztől.

A két órás "csevegésünk" csendesen telt, mindenki csak nézett maga elé. Mivel még mindig akart(ak) engem, mentem pakolni a cuccaimat, miután aláírtam egy csomó iratot. Tiffany szerencsémre egy őrült csajt sem engedett be a szobánkba, és ahogy bejutottam eltorlaszolta az ajtót, hogy senki ne jöhessen be. Egy ideig szótlanul nézte, hogy pakolok, majd beállt segíteni. Hálás pillantással jutalmaztam, miközben a sok matek könyvet hajigáltam be a táskámba. A három bőröndöm is időközben betelt, és minden holmim - beleértve a ruháimat, könyveimet, kacatjaimat, plüss medvém - útra készen voltak. A szobatársam még nyomkodott valamit a mobilomon, aztán visszaadta, és az ajtóhoz indult, hogy asztal mentesítse. Segített kivinni a táskákat és megvárta még bekerül az életem a kocsiba, és beszállok a fiúk mögé.
Úton egy másik világ felé, rádöbbentem, hogy már semmi nem lesz olyan, mint tegnap. Hogy őszinte legyek, nem voltam ezer százalékban biztos, hogy szeretném, hogy olyan legyen.
És abban sem, hogy készen állok minderre.
Választási lehetőségem már nem volt, hisz az autó kikanyarodott az utcából...