04. Utálom!

Sziasztok!

Húú, rengeteg visszajelzést kaptam, amiket nagyon köszönök.

Mindneki panaszkodott, hogy pont a legjobb résznél hagytam abba, és, hogy milyen rövid lett.

Kárpótlásul kicsit hosszab részt terveztem, majd meglátjuk, hogy elégedettek lesztek-e.

+1100 a látogatottság, aminek nagyon örülök!

A Facebook csoport linkje, kint van az oldalmodulban! Amint csatlakozik pár ember kezdődik a buli!
Szeretném ezt a részt Barbinak ajánlani, aki este háromnegyed tizenegykor - mikor végzett az új résszel - közölte, hogy húzzak írni...

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

- Miről beszélsz? – kérdezte, mintha nem tudna semmiről sem.

- Szerintem, elég jól tudod – ledobtam az asztalára és vártam, hogy válaszoljon – Komolyan?! Ezért hoztál ide? – kisimítottam pár tincset a homlokomból – Nem tudom elhinni, hogy ekkora egy szemét vagy – dühöngtem, majd becsaptam az ajtaját meg sem várva, hogy válaszoljon. A folyosón egy húszas éveiben járó nő nézett rám összehúzott szemöldökkel.

- Mary vagyok. Gondolom, te vagy az új lány – komorsága mosolygásba változott.

- Igen. Jennette vagyok. Láttad ezt? – mutattam a hátam mögött lévő becsapott ajtóra.

- Rá se ránts! Ryan sokszor idióta – legyintett az ujjával. Vörös vállig érő haja volt és fekete szeme volt. Egyforma lehetett a magasságunk, mert nem kellett kitörnöm a nyakam, hogy felnézzek rá - Gyere velem, kérdezni akarok pár dolgot - mosolygott és elindult le a lépcsőm. Haragom csak nyeltem és nyeltem és igyekeztem helyes pofát vágni, mert ez a csajszi nagyon kedves velem. Talán ő az egyetlen...
Lementünk a konyhába és a pult előtti székekre telepedtünk. Kezébe vett egy jegyzettömböt és egy tollat.
- Vagy valamire allergiás? - a papírra szegezte a szemét.
- Nem. Tudtommal nem - gondolkoztam és úgy emlékeztem, hogy soha nem voltak kiütéseim, se más tünetek.
- Rendben, ez jó! Mi a kedvenc ételed? - jött a következő kérdés.
- Palacsinta az örök kedvenc - tártam szét a karom, hogy ugyan mit tehetnék ez ellen?
- Ezt megértem - mosolygott, majd lejegyezte a papírra.
- Estleg szükséged van valamire? Mindened megvan? - kérdezte. Úgy viselkedett, mintha az anyám lenne, pedig közben majdnem egyidősek voltunk.
- Igen, köszönöm - válaszoltam.
- Rendszeresen szedett gyógyszerek? - nézett rám újra.
- Nincs - intettem a fejemmel.
- Akkor kész is vagyunk. Nem vagy éhes? Most készültem összedobni valami finomat - képtelen lettem volna, egy harapást is levinni a torkomon, pedig csak a reggeli van bennem.
- Nem, köszönöm. Most inkább lefeküdnék. Hosszú volt ez a nap - magyaráztam.
- Rendben! Jó éjt! - mosolygott, miközben már a pult másik oldalán volt és edényeket vette elő a főzéshez.
A sarok mögül még kilestem rá, és egy dalolászó lányt láttam, aki az összefirkált lapot a hűtőre rögzíti egy mágnes segítségével.
Mosolyogva indultam tovább és óvatosan mentem fel a lépcsőn, hogy Ryan meg ne hallja, hogy közeledek és látnom keljen.
A szobámba érve jöttem rá, hogy valóban elég álmos voltam, és nem érdekelt, hogy még csak délután van. Hálóruhám magamhoz véve indultam el a mellettem lévő helyiségbe.
Ruháimat levettem magamról, miután az ajtót bezártam és hajam felkötve szálltam be a zuhany alá. A csapot megengedtem és élveztem, hogy a meleg víz csapja a testem.
Nem bírtam tovább és elfogott a sírógörcs. A víz zubogásnak hála nem hallatszódhatott kintről, de ha igen, se érdekelt volna.
A falnak dőltem és a kezem az arcom elé tettem.
Nem hiszem el, hogy ezért kellek neki! Csak a sex miatt hozott ide? Hát, tényleg igaz? Képtelenség, hogy másra is jó legyek, mint a sexre?
Pedig azt hittem, hogy normális. Bár, így már minden érthető: miért nem Danielnél lakom, hogy mért nem érdekelte a múltam...
Dühösen kezdtem el ököllel ütni a falat, és vártam, hogy enyhüljön a fájdalom. Hangos zokogásom erősebb volt, mint valaha. Könnyeim patakoztak a szememből, és biztos voltam benne, hogy több sós folyadék van a testemen, mint víz.

Tíz percnyi felesleges vízfolyatás után megmostam a testem, és leöblítettem vízzel.
Igyekeztem abbahagyni az egerek itatását és a testem köré tekertem egy sötétkék törölközőt.
A tükörbe néztem és a duzzadt szememen kívül semmi mást nem láttam. A vörös szemgolyómat megtöröltem a száraz pamuttal, majd a testem többi részével is folytattam a folyamatot. Felvettem a pizsamának számító pólót és térdnadrágot, majd törölközőt kiterítettem. Gyors fogmosás után elhagytam a fürdőt, és a szobámba kezdtem elölről az önsajnálatot.

Egész éjjel egy percet sem aludtam. A könnyeim maguktól is folytak, pedig nem állt szándékomba sírni. Ültem az ágyon és néztem magam elé.

A mackóm, amit egyszer a nagybátyámtól kaptam az ölembe feküdt és ezernyi zsebkendő között. Többnyire azért ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is az életem része maradjon ezt a plüss, mert a „baleset” estéje után nagyjából minden tízedik nap rémálmom volt, és megálmodtam újra az estét. A pszichológus szerint még valakiben képtelen vagyok bízni és elmondani neki, hogy milyen elcseszett életem volt, kezdve a gyerekkorommal, majd a megerőszakolással; lesznek ilyen álmaim.

Reggel hullafáradtan és vörös szemekkel kezdtem a napot. A bőröm a sok sírástól meglehetősen kiszáradt. Bekapcsoltam a tévét, és levettem róla a hangot, mert a mondandója a műsorvezetőnek nem érdekelt. Végtagjaim kezdtek kihűlni, így bebújtam a kellemesen meleg takaró alá.

Tulajdonképpen a szobám nagyon tetszett, és bár még egy napja sem vagyok itt, kezdtem megszeretni. Minden olyan kényelmes és otthonos volt, hogy képtelen voltam elképzelni, hogy Ryan lakásába vagyok. Fogadnék, hogy nem is ő rendezte be…

Hátradőltem és a fejtámlára helyeztem a súlyomat. Nagyot sóhajtva csuktam be a szemem. Az ólomerős álmosság húzott maga felé, de amint megnyugodtam, hogy minden rendben van, rám tört az egész elölről.

- Jennette, nem kérsz reggelit? – hallottam Mary aggódó hangját az ajtón túlról.

- Nem, köszi. Nem vagyok éhes – válaszoltam, és reméltem, hogy kimerítő válasz adtam és végre elmegy.

- Tíz óra van. Tegnap sem ettél… Képtelenség, hogy ne lennél az! –őszinte voltam hozzá, és kicsit fájt, hogy azt hitte nem mondok igazat.

- Komolyan mondom. Nincs étvágyam. Majd lemegyek, ha éhes vagyok! Oké? – kinyomtam a hangtalan készüléket, mert az MTV műsora elég gyatra volt, így vasárnap reggel.

- Rendben! – vártam egy kicsit, majd hallottam, hogy elment.

Átsétáltam a mellettem lévő helyiségbe, és megmostam a fogam, majd az arcom. Kifésültem a sok fetrengéstől összekócolódott hajamat, amit aztán felkötöttem a fejemre.

A szobámba visszatérve betakartam az ágyam, majd a mackóm a kezembe véve leültem rá, és a telefonom kezdtem nyomkodni.

- Nem vagy te ahhoz kicsit öreg, hogy mackód legyen? – hallottam a gúnyos megjegyzést az ajtó felöl.

Válaszul lassan felálltam és becsuktam az orra előtt az ajtót. Az a szemét még nem is volt mérges, mert hallottam, hogy kuncog.

Fújtatva öltöztem fel az időjárásnak megfelelően egy melegítőbe. A tegnapi jó időnek mára híre-hamva se volt, helyette a szél és az eső boldogították a népet.

Addig jó, míg nem villámlik és dörög…

Amilyen szánalmas is vagyok, csak én tudom azt megcsinálni, hogy madarat lehetve fogatni velem, mikor esik az eső, de egy kis villámlástól képes vagyok az ágy alá bújni. A délelőtt további részében a matekkal próbáltam lekötni az agyam és rég meg nem oldott példákon törtem az agyam. Az új íróasztal nem volt a legnagyobb, de a felette lévő, falba épített apró polcokon elfértek a tollak és a többi szükséges cucc, így azok sem foglalták az asztalt.

Láttam, hogy a farmerbe és ingbe öltözött Ryan elhajt a hiper-szuper autójával, így nyugodtan nyitottam ki az ajtómat.

Épp a már betelt füzetemet raktam fel a többi mellé, mikor Mary bekukkantott hozzám.

- Spagettit csináltam ebédre. Reméltem, hogy szereted – tárta az ajtót szélesre.

Leszálltam az ágyamról, majd a szekrényből új füzetet vettem ki.

- Ez nagyon kedves, de nem vagyok éhes – próbáltam nem túl bántó lenni.

Visszaültem az asztalom előtti igencsak kényelmes székre és ráírtam a füzetre a monogramom, majd az 52-es számot. Ez a betelt füzetek számát jelezte. Na, nem mintha gyűjteném őket, csak szeretem tudni, mennyi füzet telt be az idióta számmániám miatt.

- Ezt valahogy képtelen vagyok elhinni. Egy napja nem ettél, ráadásul elég vékony vagy – méregetett.

- Nincs étvágyam – vontam meg a vállam, és a füzetet az asztalra löktem.

- Ryan miatt vagy ilyen, ugye? Miatta sírtad ki a szemed – a második mondatot olyan magabiztosan mondta, mintha egész éjjel itt ült volna velem.

- Te tudod mért hozott ide, ugye? – emeltem rá a tekintetem. Lehajtotta a fejét, majd nagy sóhaj közepette mondott pár szót.

- Van róla sejtésem – fáradt szemeim a saját kezem érintésére is sajogni kezdtem, így rögtön el is kaptam őket onnan.

Pár perc néma csönd után távozott a szobából.

Kicsit sem boldogan lapoztam egyet a tankönyvben.

- Oké, mivel nincs itthon, nem búsulhatunk! – nyitotta ki az ajtót Mary egy órával az előző látogatása után. Kezében egy nagy doboz és egy kenőcs. Ledobta az ágyra a nagy súlyt és felém jött – Ezzel kend be a szemed körül, és holnapra már nyoma se lesz – nyomta a kezembe a kencét.

- Mit csinálsz itt? – érdeklődtem, miközben letettem a tollat a kezemből.

- Tartunk egy kis csajos délutánt!
- És mi ez a nagy doboz?  Ide költözöl? – feltételezésemre nevetni kezdett, majd magához hívott. Kinyitotta a dobozt, ami tele volt mindenféle csokival.

- Ezt honnan szerezted? – elkezdte őket kipakolni a dobozból.

- Áhh, ez egy amolyan dugi édesség készletem. Ryan szülinapomra mindig vesz egy bonbont, ami az évben összegyűjtött csokik mellé kerül.

- És ezt mind meg akarod enni? – vettem fel egy nagy tábla Milkát.

- Nem. MI fogjuk megenni – Meg akar enni egy nagy doboz édességet? – Nem pótolja ugyan a főétkezéseket, amiket kihagytál, de egy kis boldogság hormont ad – mosolygott, majd a tévét kezdte el kapcsolgatni.

NCIS lett a kiválasztott, majd az ajtó becsukása után a rakat édesség közé ültünk, és teli szájjal magyaráztunk a másiknak, hogy ki volt a gyilkos. A sorozat részének befejezése után kiderült, hogy egyikünknek sem volt igaza, mert az egyik rendőr volt a gazfickó. Dünnyögve kapcsoltunk át Jack és Jill című filmre, amin hosszan nevettünk.

Mikor már émelyegtünk a sok cukorbombától, a dobozt leraktuk az ágyam mellé, hogy kísértésbe ne essünk.

Mikor Ryan hazajött, Mary elindult vacsorát főzni, míg én rendbe raktam a szobám.

Az eső kint még mindig esett, így lőttek a tervemnek, hogy sétálok kint egyet, annak érdekében, hogy kitisztuljon a fejem.

Ryan beszélgetése betöltötte a folyosót. Kinéztem és láttam, hogy telefonon konzultál valakivel. Becsuktam az ajtót, de a számok világa sem kötötte le a figyelmem. Dühösen raktam el a felszerelésem a fiókba, majd lesiettem a lépcsőn a konyhába. Mázlimra Ryan már eltűnt a dolgozószobába, így találkozás nélkül surrantam le a földszintre.

Mary meglepődött, hogy lát – hisz megettünk egy tonna édességet, nem lehetek éhes - de mikor közöltem, hogy segíteni szeretnék neki, mosolyogva közölte, hogy vágjam fel a húst.

Megfeledkezve az időről és arról, hogy hol vagyok meglepődve hallgattam Ryan szavait, miszerint mi az istent csinálok.

Mary azonnal visszavágott, és közölte, hogy ha még ma enni szeretne, akkor hagyjon minket.

Látszott, hogy megtanult a nyelvén beszélni, és a főnök elhagyta a terepet.

- Várod a holnapot? – dobta bele a zöldségeket egy serpenyőbe.

- A tanárt? Aha. Legalább valami lefoglal – beraktam az edényeket a mosogatógépbe és megtöröltem a kezem.

- Kedves egy nő. Mivel eléggé szeretsz tanulni, jól meglesztek.

- Hol fogunk tanulni? – ültem le egy székre, és néztem, hogy valami szószt csinál.

- Az egyik dolgozószobában. Szép kis hely.

- Oh, király. Most inkább lefekszem, ha nem baj – biztosított róla, hogy nincs probléma, majd elindultam a szobámba. Gyors zuhany és a hegen lévő kötés lecserélése - egy vízállóra – után, lefeküdtem.