Sziasztok!
Köszönöm a +900 oldalmegjelenítést, és nagyon jól estek a komiban leírt kedves szavak!
Remélem, hogy e rész olvasása után sem lesz más véleményetek!
Hagyjatok nyomot magatok után!
Hagyjatok nyomot magatok után!
Kellemes olvasást!
Xoxo, Kath
Beültem az erősen kipárnázott, világos bőrrel fedett ülésre;
és azonnal megcsapott Ryan elképesztő jó illata. Még a parfümje is azt
sugallja, hogy milyen félelmetes és figyelemre méltó ember, aki mindenki felett
rángatja a drótot, de felette senki. Tipikus főnök alkat.
Gondolatban azon elmélkedtem, hogy mégis, hogy kerültem ebbe
a helyzetbe? Egyáltalán mi a csudát keres ő itt, és mért ragaszkodott, ahhoz,
hogy elvigyen?
Annyi kérdésem lenne, de tudom, hogy ha még el is hagyják a
számat, akkor sem kapok rájuk válaszokat…
Kényelmetlenül éreztem magam ebben az elegáns, extra szuper
járgányban, a kiöltözött Ryan mellett, a farmeromban. Még a vak is látja, hogy
nem illek ide…
Telefonja kihangosítóra kötve, így azzal sem kellett
törődnie, csak egyszerűen benyomta, mikor hívása volt és ügyelve arra, hogy
csak munkáról legyen szó - még az autóban ülök -, elbeszélgetett a vonal másik
végén lévő személlyel.
Az esti dugó miatt több, mint fél órába telt a hazaút, ami
közben zavaromban a Samsung mobilom tokját piszkáltam. A város fényeinek
bámulását abbahagytam, mikor Ryan nekikezdett a szekálásomnak:
- Miért ellenkeztél, mikor sofőrt küldtem érted? – ráncolta a
homlokát. Eddig visszafogtam magam és igyekeztem meg sem szólani, de a dühös
hangneme miatt felment bennem a pumpa.
- Hallod te magad? – rivalltam rá – Semmi értelme nem volt. Mehettem
volna busszal vagy gyalog, de te a személyi sorőrödet küldted; és azt kérdezed,
hogy miért ellenkeztem? Teljesen haszontalan volt. Eltudok magamtól is jutni
egyik helyről a másikra – idegességembe az egyik kezemet ökölbe szorítottam a
másikkal, meg a homlokomat dörzsöltem meg, majd egy sóhaj kíséretében
leejtettem a kezem az ölembe és kinéztem az ablakon.
- Mindig ellenkezel – hallottam a morgását, és tudtam, hogy
most nem a sofőrös dologról van szó, hanem a héten történtekről.
Becsuktam a szemem és erősen szorítottam. Az emlékképek
pillanatok alatt bukkantak elő, és, minta soha nem akartak volna távozni,
lebegtek a szemem előtt.
Mintha megérezte volna, hogy én is arra gondolok, amire ő,
benyomta a rádiót, ezzel oldva a feszültséget. Usher OMG száma életre hívta
Ryan doboló ujjait, aki a kormányon ütögette a ritmust.
- Jennette! – szólt hozzám hosszú percek múlva.
- Hmm? – fordultam felé, miközben elszakadtam a megannyi
fény játékától.
- Tudsz énekelni? – kérdése váratlanul ért, de kissé
megnyugtatott, hogy nem valami kellemetlennel zaklat.
- Nem, nem tudok – megvonta a vállát, majd halkan dúdolni
kezdett.
- Zavar? – kaptam a következő kérdést.
- A dúdolásod? – vontam fel a szemöldököm, majd mikor
bólintott, biztosítottam róla, hogy nem. Túl fáradt voltam a csatához, és
igyekeztem elkerülni azt.
Mire a palotájába értünk az álmosságtól alig láttam és
örültem, hogy hétvége következik. Még nem tudom, hogy ebben a háztartásban hogyan
is zajlik a hétvége, nem terveztem semmit sem előre.
Megálltunk a ház előtt, majd én befelé vettem az irányt, míg
Mr. Nagyfőnök újabb hívást bonyolított le.
A házba érve meglepődve észleltem, hogy Mary már nincs itt,
pedig jó lett volna mesélni neki a délutánról.
Farmerkabátommal a kezemben indultam fel az emeletre, de,
amint Ryan a nevemet ordította, lefelé vettem az irányt, és előre tudtam, hogy
mi jön most.
- Jennette! – szemei szikrákat szórtak.
- Mi az? – léptem le az utolsó lépcsőfokról, és a nappali
felé indultam, ahonnan a hang jött.
- Mi a frászért nem használtad az én pénzemet? – legszívesebben nevetni
támadt volna kedvem, a nevetséges okai miatt. A legtöbb férfi, aki egy háztartásban él egy nővel, örül, ha
nem az ő pénzét költi, ez az idegbeteg példány itt előttem, pedig, ordibál,
hogy miért nem tettem.
Nehéz egy eset, az biztos.
- Mért tettem volna? – húztam a copfomat szorosabbra.
- Mert kiírtam. Megmondtam, Jennette! – emelte fel a
hangját. Rájöttem, hogy nagyon nem értem ezt az embert. Miért ordít velem
ezért?
- Hagyd már abba a hülyeségeidet! – masszírozni kezdtem az
orrnyergemet.
- Szerinted ez az? – kerekedett el a szeme.
- Pontosan. Nem tudom másnak nevezni – karom nagy csattanás
következtében találkozott a combommal. Hátat fordítottam neki és a lépcső felé
indultam. Hallottam, hogy tesz felém párlépést, de ahogy lépkedtem a
lépcsőfokokon csend volt.
- Jennette! – mondta kevesebb éllel a hangjában. Megfogtam a
korlátot és hátrafordultam – Ha most felmész a lépcsőn, akkor soha többet nem
szólok hozzád! – először azt hittem, hogy viccel, ezekkel az óvodásokat idéző
mondatával, de miután arca rezzenéstelen maradt, kezdtem elhinni, hogy nem
normális…
Fejemet fogtam, amolyan „Ezt nem hiszem el” stílusban, majd
megfordultam és elindultam a szobámba. Engem ezzel nem fog zsarolni, mert nekem
csak öröm, ha nem szól hozzám…
*Ryan szemszöge*
Csapkodásom a konyhába abbahagytam, mikor már kettő poharat
eltörtem, de kávét még nem sikerült a szervezetembe juttatni. A pultba kapaszkodtam,
hogy valamennyire lehűtsem magam. Ez a lány mindig a legrosszabbat hozza ki
belőlem és ilyenkor nem tudom magam kontrolálni. Rendkívül örülök, hogy nem
kényszerítettem arra, hogy feküdjön le velem, mert valószínű, hogy vadállatként
viselkedtem volna. Mondjuk, mikor nem viselkedek úgy a közelében?
Jó érzés volt, mikor a kocsimba ültünk, de a jó hangulatot elcsesztem,
pedig közeledni akartam hozzá és nem elűzni magamtól.
Hangtalanul lépkedtem fel az emeletre, és hálát adtam az
égnek, hogy péntek van, és holnap nem kell hajnalban kelnem.
A neten szörföltem, miközben a szobám felé tartottam, de
Jennette ajtója előtt megálltam, mert hangokat hallottam.
- Komolyan mondom, Tiff. – fülem az ajtóra tapasztottam, bár
tudom, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de nem törődtem vele – Nem. Nem normális,
én elmegyek. Akkor is. Nem… Ma este. Oké. Hát mikor elalszik. Gondolom - összehúztam a szemöldököm, és kellett pár
másodperc mire leesett, hogy innen akar elmenni, mert egy ősbunkó vagyok.
Legszívesebben kinyitottam volna az ajtót, de nem akartam,
hogy tudja, itt voltam; így a szobám felé vettem az irányt és közben egy terven
agyaltam. Biztos, hogy nem fogom engedni, hogy elmenjen innen!
Idegesen járkáltam a szobámba, mikor aztán arra jutottam,
hogy hagyom, hogy azt higgye, lefeküdtem, és mielőtt távozna, meglepem és
kényszerítem, hogy maradjon. A kényszerítés rész csak a végső esetben lép
életben, de amúgy kedves beszédet terveztem helyette, bár nem tudom, hogyan fog
sikerülni…
Tizenegykor aztán a szobám ajtaját becsuktam és lesiettem a
sötét nappaliba. Melegítőalsómat befogtam pizsamának, mert kizártam a
lehetőséget, hogy alsógatyában mutatkozok a jelenlétében, mindkettőnk
érdekében.
Fekete pólóm varrását piszkáltam, és vártam, hogy halljak
bármilyen hangot.
Nem is kellett sokat várnom, apró lábai lépkedni kezdtek le
a lépcsőn. Láthatólag nem félt a sötétségben, mert nem használt semmi
világítót, legyen az zseblámpa, vagy telefon.
A levegőt gyorsabban vettem, mert tudtam, hogy ha ezt
elcseszem, akkor lehet, hogy nem látom többet. Szerencsémre nem szúrt ki a
sötétben, de ahogy a bejárati ajtón megakadt – amit persze előre bezártam -,
nem bírtam magammal, feloltottam a villanyt.
- Mit csinálsz? – kérdeztem nyugodt hangon. Mérges volt
magára, mert nem sikerült a terve, láttam rajta így mielőtt válaszolt volna
megpróbálta kinyitni még egyszer az ajtót. Látva, hogy nem fog összejönni, a
kezébe tartott táskát lerakta a földre. Fekete nadrágot és kabátot viselt,
lábán fekete bakancs. Nem is néz ki olyan rosszul ez a lány!
- Azt mondtad, hogy nem szólsz hozzám! – tette a melle előtt
össze a kezét. Beletúrtam a hajamba, és azon gondolkoztam, hogy vajon erre
mégis mit mondhatnék?
- Menj aludni, kérlek – álmosan néztem rá. Hosszas
gondolkodás után bólintott, majd elindult fel, én pedig szorosan utána.
Hihetetlenül fantasztikus lett ez a rész! <3
VálaszTörlésKoszonom :))
TörlésNagyon jó lett,várom a folytatást! ^_^
VálaszTörlésKoszonom es sietek :))
Törlés